Van egy terasz Kenesén, ahol árnyékos a reggel, s ahol a szellővel együtt táncoló, lenge függönyök védenek a nyári nap melegétől. Vasúti talpfa a széle, amelyen tarka növények díszlenek, és a sarokban harsány zöld banánfák levelei hajladoznak. A terasz nagy asztala körül sokan elférnek. Nyaranta gyakran megfordulnak itt a hazai zenésztársadalom kiváló képviselői, ezért kapta a Popterasznya nevet. Ezúttal az Apostol zenekar zongoristájával, zenekarvezetőjével, Németh Zoltánnal ültünk az asztalhoz.
– Balatonkenesei koncertre készültök, de azt talán kevesen tudják, hogy a zenekar az 1970-es indulásakor Balatonföldváron, a Balatongyöngye étteremben kezdett zenélni. Hogy emlékszel vissza azokra az időkre, és kérlek oszd meg velük, milyen dalokat, milyen repertoárt hoztatok 1970-ben a Balatonra?
– Be kell valljam, hogy akkoriban még kellőképpen gyakorlatlanok voltunk. Ahogy az a kérdésedből is kiderül, egy vendéglátóipari egységben kezdtük meg a zenei pályánkat, ahol természetesen a szórakozni vágyó közönség azokat a dalokat akarta hallani, amiket ismer, szeret. Ez rendben is volt, hiszen amikor megalakultunk még nem voltak saját dalaink, tehát megpróbáltuk játszani az úgynevezett világslágereket, meg az aktuális magyar slágereket, több-kevesebb sikerrel. Mert hiszen éppen akkor alakultunk, és épp csak megtanultunk egy minimális műsort, amivel ki tudtuk tölteni a – ha jól emlékszem – hattól éjfélig tartó műsoridőt. És hát az igazság az, hogy közben próbáltuk utolérni magunkat és új dalokat tanulni, hogy azért ne csak az a 30 dal legyen a repertoár, amivel elindultunk a Balatonra. De hát merészek voltunk, fiatalok voltunk, igazából azt sem tudtuk, hogy mit fogunk pontosan csinálni. Mindannyian épp csak kijöttünk a zenegimnáziumból, vagy a Zeneakadémiáról, ahogy például a pozanos kolléga, meg én is, és mi tagadás, kellett a pénz, mert pénzzel nem voltunk nagyon eleresztve. Kihasználtuk az adódó lehetőséget, ugyanis nekünk, akik zeneművészeti tanulmányokat folytattunk nem kellett OSZK (Országos Szórakoztatózenei Központ) vizsgát tenni, hanem kaptunk egy úgynevezett ideiglenes regisztert és vállalhattunk munkát vendéglátóipari egységben. 75 forintos, óriási napidíjjal (nevet) csináltuk ezt a Balatongyöngye éttermet, amit egyébként nagyon-nagyon szerettünk és ugyanakkor nagy lecke, nagy tanulás volt nekünk, mert itt kóstoltunk bele a valóságba. De, hogy a ’70-es évek elején milyen dalokat játszottunk, azt a betyár mindenit, hát arra már nem nagyon emlékszem… biztos Beatles nótákat játszottunk, meg ilyesmiket.
– Honnan ered az Apostol név?
– Amikor lementünk a Balatonra, még nem is volt nevünk. Tulajdonképpen már javában játszottunk, amikor elkezdtünk agyalni azon, hogy mi legyen a név? Már akkoriban is fúvósokkal kiegészülve zenéltünk, ami pont azokban az időkben nem volt annyira divatos, hiszen annak idején a két gitár vagy három gitár, dob, billentyű volt a menő. A fúvosokkal felálló zenekarok akkortájt inkább az amerikai kontinensen voltak népszerűek, de nekünk ők voltak a példaképeink, ezek a jazz-rockos bandák, mint például a Chicago vagy a Blood, Sweat & Tears. Mi pedig megpróbáltuk ezt a vonalat, ezt a zenei irányzatot követni, és ennek akartunk a hazai apostolai lenni. Egyébként játszottunk Balatonföldváron is Chicagót, csak hát nem voltak tőle elragadtatva az emberek (nevet), úgyhogy ezeket a dalokat akkor játszottunk, amikor még igen csak lézengtek a vendégek.
– Hogy kerültél kapcsolatba a zenéléssel, és miért pont a zongorát választottad hangszeredül?
– Az úgynevezett polgári családokban illett, hogy legyen egy zongora, így volt ez nálunk is. Otthon egy ócska, bécsi mechanikás hangszerünk volt. Tulajdonképpen a hét évvel idősebb bátyám kezdett el zongorázni tanulni, és édesanyám vette észre, hogy valaki pilinckázza a dalokat a hangszeren, pedig a bátyám még iskolában volt. Így derült ki, hogy én csak úgy fülhallás után, már négy-öt éves koromban el tudtam játszani ezeket a dalocskákat. Akkor a szüleim úgy gondolták, hogy uccu neki, írassuk be a kisebbik fiút is zongorázni, úgyhogy így kezdődött a dolog, aztán következett a szokásos menet, zenegimnázium, Zeneakadémia.
– 1975-ben, a Made in Hungary dalfesztiválon Németh Gábor és Szenes Iván Nehéz a boldogságtól búcsút venni dalával berobbantatok a hazai könnyűzenébe. Mit hozott számodra a népszerűség akkoriban, mennyiben változott meg az életed, a hétköznapjaid?
– Egy kicsit ki kell, hogy javítsalak, mert ’74-ben az Okosabban kéne élnivel lettünk igazából ismertek, a Nehéz a boldogságtól búcsút venni csak rátett egy lapáttal. De hogy mindez mit hozott? A ’70-es években mi egyetemi klubokban játszottunk, és próbáltuk játszani az előbb említett jazz-rockos vonalat, Chicago dalokat, az alapvetően fúvósokra épülő zenét; az egyetemi közönség ezt egész jól fogadta, és már voltak saját dalaink is. Az Okosabban kéne élni teljesen véletlenül került bele a repertoárunkba: ahogy mondtam a bátyám is zongorázott, ráadásul egész jól, de ő nem ment zenei pályára, viszont írogatott dalokat. És beadta ezt a dalt a Magyar Rádióba, hátha valakinek megtetszik és felveszi. Bolba Lajos volt akkor a rádió tótumfaktuma és fölhívott engem, vagyis dehogy hívott föl, hát nem is volt telefonom (nevet), szóval valamilyen úton-módon közölte velem, hogy itt van a bátyám dala, játsszátok el! Ez volt az Okosabban kéne élni, és azért annyit tudni kell, hogy ahhoz, hogy a rádióban egy hangfelvételt csináljunk, ahhoz nem ártott jóban lenni Bolba Lajossal. Tehát sem neki, sem a bátyámnak nem akartam azt mondani, hogy nem akarom eljátszani ezt a dalt. Persze már akkor is rám volt bízva, hogy mit hozok ki abból a dalból, mert a bátyám csak a dallamot, meg az akkordokat irta le és nekem kellett meghangszerelnem. A dalt eredetileg Makrai Pali énekelte, noha a zenekarban már ott volt Meződi József is, de ez a dal speciel inkább a Pali hangjára volt kitalálva. Számunkra is meglepő módon pillanatok alatt hatalmas sláger lett és aztán tett rá erre egy lapáttal a Nehéz a boldogságtól búcsút venni.
A siker persze, ahogy kérdezted is, alapjaiban megváltoztatta az életünket. Megnyílt előttünk az a lehetőség, hogy bárhol játszhassunk Magyarország területén; művelődési házakba, rendezvényekre hívtak minket koncertezni, tehát széles körben ismertek lettünk. De akkoriban olyan lehetőség még nem volt, hogy éjjel-nappal lássanak minket a TV-ben, nem volt ennyi műsor, mint manapság. Az azonban nagyon jólesett nekünk, hogy ’74-75-től kezdve elképesztő mennyiségű koncertet játszhattunk; éves szinten, hát most nem akarok nagyot mondani, de két-háromszáz bulink volt. Akkor nem az volt, hogy csak szombaton és vasárnap volt fellépés; mentünk mi hétfőn, kedden, szerdán, akármikor. Ez nagyon jó alap volt ahhoz, hogy a zenekar jól összecsiszolódjon és kialakuljon az a fajta zenekari hangzás és repertoár, amiről tulajdonképpen minket ma ismernek. Bár hozzáteszem, hogy egészen 1979-ig amolyan „kétarcú” zenekar voltunk, csináltuk a jazz-rockos irányzatot is: jártunk különböző fesztiválokra, 1974-ben például első díjat nyertünk a csehszlovákiai nemzetközi jazzfesztiválon.
– Van-e olyan dalotok, amiben nem hittetek és aztán mégis sláger lett, vagy éppen fordítva, van-e olyan, amihez nagy reményeket fűztetek, de aztán elmaradt a várakozásoktól?
– Szerintem ez minden előadónál, szerzőnél előfordul (nevet). Az egyik ilyen dal, amiből óriási sláger lett, az a Nem tudok élni nélküled. Amikor megkaptam a szöveget, elolvastam és azt gondoltam, hogy ez borzasztó, katasztrofális, hát ilyen giccs nem létezik. Aztán amikor leültem a zongorához és elkezdtem a dallammal együtt játszani, akkor éreztem először, hogy ez lehet, hogy sláger lesz.
Olyan meg, amiről úgy gondoltuk, hogy nagyon szép és nagy sláger lesz, olyanból rengeteg volt. Szenes Iván dalai között például nagyon sok csodás szöveg volt, a Te úgy mentél el vagy az Álom volt csupán az életem, amikből végül is nem lett sláger. Azt kitalálni, hogy miből lesz sláger, az baromi nehéz.
– Több, mint 50 esztendeje ültök a turnébuszban Meződi Józseffel, a zenekar énekesével, frontemberével. Soha nem lehetett belső feszültségről, vitáról hallani, a zenekart elkerülték a szaftos botrányok. Mi a hosszú, kiegyensúlyozott barátság titka?
– Igazából ’79 után szűnt meg a vitatkozás a zenekarban. Hetvenkilencben váltunk meg azoktól a tagoktól, akik a jazz-rockos dalokat akarták csak játszani és nem tetszett nekik a slágeres vonal. Ők egyébként nagyon jó zenészek voltak, Gábor Pista vagy Felkai Miki, szóval kiváló muzsikusoktól voltunk kénytelenek megválni. Azt éreztük, hogy egyszerűen nincs értelme állandóan hadakozni a dalok meg a műsor miatt. És akkor, hetvenkilencben azok az új tagok jöttek, akik tudták, hogy miért jönnek, tudták, hogy mit fognak játszani és attól kezdve nem volt vita. Nézd, akkor már gyakorlatilag 10 év volt mögöttünk, és az ember tudomásul vette, hogy nem barátok kellenek a zenekarba, hanem muzsikus társak. Az volt a szempont, hogy mindenki a saját hangszerén megfelelően működjön; a dalok megszólaltatása gyakorlatilag az én feladatom volt, én hangszereltem mindent, így ebben sem volt nagyon nagy vita. Odaadtam nekik a hangszerelést, kotta ismerő emberek voltak, és profin lejátszották. Ilyen szempontból nem volt demokrácia, lehet, hogy ez csúnyán hangzik. Egyszerűen rájöttünk, hogy az együtt muzsikálást, a zenekari megszólalását kell figyelembe venni és nem a barátságra kell törekedni. Az egy másik dolog, hogy az embernek a zenekaron belül kialakult egy emberi kapcsolatrendszere, kialakult, hogy miért lehet érdekes valaki, mint magánember. De összességében én azt gondolom, hogy a baráti alapon összeállt zenekarokban a barátság sajnos könnyen meg tud romlani.
– Azt talán kevesen tudják rólad, hogy legyezőket gyűjtesz. Hány darab van most a gyűjteményben és honnan ered ez a szenvedélyed?
– Mindig is szerettem a régi tárgyakat. Említettem már, hogy polgári családból jövök, és talán ezért is, mindig egyfajta rajonást éreztem a régiségek iránt. Már kamaszkoromban is megfogott, ha volt egy díszes, 100 éves csészénk, hogy na vajon ebből ki ivott, mi a történet az adott tárgy mögött. Amit én elkezdtem gyűjteni, az tulajdonképpen a magyar kerámia: fajansz, kemény cserép és porcelán. A legyező akkor még nem érdekelt, gondolhatnád azt, hogy egy férfiembert miért is érdekelne a legyező? Szóval fogalmam sem volt a legyezőkről. Amikor a Rockszínházzal kint voltunk Angliában, egy londoni ócska piacra mentem ”vadászni” és ott láttam egy bekeretezett valamit, amiről akkor derült ki számomra, hogy legyező. Egy festmény minőségű képet képzelj el, én meg rácsodálkoztam, hogy ezek szerint a legyező nem csak csipke meg toll, hanem lehet egészen művészi is. De hát baromi drága volt, akkoriban meg pláne, nekem meg nem volt sok-sok száz fontnyi tőkém, hogy megvegyem, de nagyon megmaradt az emlékemben. Hazajöttünk és elkezdtem utánanézni a legyezőknek. Igazából aztán az Internet volt, ami meglendítette a legyező gyűjtés lehetőségét. Magyarországon ugyanis sajnos nem nagyon maradt legyező a XVII-XVIII. századból, amit én zömében gyűjtök, mert a 2. világháború után ezeket a nemességgel együtt kisöpörték, vagy ha ott is maradt valamelyik sifonér fiókjában, Mariska nénit baromira nem érdekelte, kidobta. Tehát egyszerűen eltűntek a komolyabb legyezők. Viszont amikor az e-bay megjelent, az egy óriási lehetőség volt nekem, mert Nyugat-Európában azért még jócskán maradt legyező. Onnantól kezdve tudtam aztán művészi legyezőket vásárolni, főképp azért, mert akkor még jóval olcsóbban lehetett beszerezni őket, minimum egy nullával olcsóbb volt az ár. A mostani gyűjteményemet a mai áron már biztosan nem tudnám megvenni.
– Hallhat-e a közönség új Apostol dalt Kenesén vagy bárhol máshol a sok-sok idei koncert során?
– Az új dalaink annyiban újak, hogy a 2025-ös 55 éves jubileumi koncertünkre írtunk 3-4 új dalt. Ezeket folyamatosan játsszuk a koncerteken. Idén nyárra új dalt már nem tervezünk, de ez azért is van, mert rá kellett jönnünk, hogy ahhoz, hogy egy új dalt a közönség megismerjen, ahhoz TV-s, rádiós játszásra is nagy szükség van. Őszintén szólva a mai zenei csatornák nem elsősorban minket favorizálnak, igaz, feltűnünk néha egyik-másik tematikus zenei TV műsorában, és aki ezeket az adókat nézni, meg tudja hallgatni a mostanában készült dalokat. És persze a saját koncertjeinken is tudjuk népszerűsíteni az új dalokat, nem lesz ez másképp Balatonkenesén sem, ahová mindenkit sok szeretettel várunk!
Tóth Csaba
