Van egy terasz Kenesén, ahol árnyékos a reggel, s ahol a szellővel együtt táncoló, lenge függönyök védenek a nyári nap melegétől. Vasúti talpfa a széle, amelyen tarka növények díszlenek, és a sarokban harsányzöld banánfák levelei hajladoznak. A terasz nagy asztala körül sokan elférnek. Nyaranta gyakran megfordulnak itt a hazai zenésztársadalom kiváló képviselői, ezért kapta a Popterasznya nevet. Ezúttal a New Level Empire zenekar alapítójával, Nyújtó Sándorral, azaz DJ Newl-lal beszélgettünk.
– Tudom, hogy Nálad kevés Keneséhez jobban kötődő zenésszel beszélgethetnék. De kérlek, áruld el a kedves Olvasóknak is, hogy mi is a Te közvetlen kapcsolatod Keneséhez?
– Azt hiszem, hogy az általános iskola első vagy második osztályába jártam, amikor anyukámmal, apukámmal, és a bátyámmal – sajnos, közülük már senki sincs közöttünk – vendégségbe jöttünk Kenesére, mert apukám egyik cimborájának volt itt nyaralója. Tőlük néhány méterre állt egy üres telek, és a szüleim a kenesei élmény hatására nagyon belelkesedtek. Elhatározták, hogy megveszik a telket és házat építenek rá. Nos, az egyik terv gyorsan sikerült is, megvették a telket, de aztán tíz évig nem kaptak építési engedélyt. Úgyhogy maradt a lakókocsi, a bodega és egy – nem tudom másképp mondani – budi; minden hétvégén lejöttünk és indult a sátorépítés, satöbbi, satöbbi. Közben ment az ügyinézés a tanácsnál – mert akkor ugye még tanácsnak hívták az önkormányzatot – szóval ment a harc, aztán egyszer csak apukám bedühödött, és a budit áthelyezte a kerítés tövébe, hogy ezzel kvázi bosszút álljon. Nagyon szürreális volt, de úgy fest, hatásos is: megjött az építési engedély. Tehát megépült a nyaralónk, és ezt azt jelenti, hogy… Várjunk csak! – (számol) – Én most vagyok 52 éves, akkor voltam nagyjából 6-7, szóval mostanra már 45 évnél hosszabb az én kenesei kötődésem.
– Hogyan és mikor kezdtél el zenélni tanulni?
– A zenéléssel való kapcsolatom nagyon fiatalon indult, szinte az általános iskola megkezdésével egyidőben bekerültem a zeneiskolába. Mint mindenki más, én is szolfézzsal kezdtem és dobtanszakra is jelentkeztem. A dobolás nagyon sokáig tartott, sőt még felvételizni is akartam a konziba, de aztán végül is a tanítóképző lett belőle. A főiskolán a zenepedagógia volt a főtárgyam, a szakdolgozatomat is ebből írtam, „A könnyűzene hatása az alsó tagozatos gyerekekre” címmel. Közben különböző magántanároknál folytattam a dobtanulmányaimat is. Ezzel egyidőben elindult a DJ karrierem, s ez a tevékenység háttérbe szorította a dobolást. A DJ-zés lett a domináns csapás, és csak a magam szórakoztatására, hobbiból doboltam. A produceri munkák, a DJ-zés mellett beindult a zenei TV-s karrierem is a Viva TV-nél, és az MTV-nél. A TV-s munkák miatt aztán a DJ-zés került a második helyre, másrészt elkezdtem megunni a DJ-s dolgokat; illetve nem is meguntam, hanem egyszerűen kevésnek éreztem. Akkoriban már nem csak bakelit lemezekkel zenéltünk, mert a technikai fejlődés miatt megváltozott a szakma: nem használtak fejhallgatót, nem kellett a „régi” kreativitás, már nem olyan volt, mint a hangszeres zenélés – kezdtem ezt nagyon megunni. Arra gondoltam, hogy ha már úgyis tanultam tizenvalahány évig dobolni, akkor újra elkezdem. Krajczár Peti barátommal ültünk le erről dumálni, felmerült, hogy mi lenne, ha csinálnánk egy zenekart. …Ja, még ez előtt a beszélgetés előtt voltak egyéb zenei dolgaim is, például a Quasar, ami egy nagysikerű elektronikus formáció volt. A maga nemében nagyon sikeres lett; Richie volt benne a Draft zenekarból, meg DJ kollégám, Chriss. Előremutató produkció volt. És volt egy másik érdekes projekt, a Mayday partykhoz tartozó himnuszok készítése; ebben együtt dolgoztam napjaink legnépszerűbb hazai lemezlovasával, Lofti Begivel. Ő volt az egyik zenei agya ennek, Collins Gabi volt még benne, meg persze én.
– Honnan ered, mi a története a DJ Newl névnek?
– Ez egy szörnyű történet, tragikus, fájdalmas és elrettentő mindenki számára (nevet). A vezetéknevemből adódóan nekem az általános iskolától kezdve „Nyuszi” volt a becenevem, aztán ahogy kicsit férfiasabb lettem, „Nyúl” lett belőle. Ebből jött ez a speciális „angolos” írásmód, a Newl. Ez aztán hol bosszantotta az embereket, hol csak egyszerűen elírták, például a fellépések plakátjain, vagy a szervezők is eltévesztették, de akkor már nem akartam változtatni rajta. Azért azt el kell mondjam, hogy soha az életben még egyszer ilyen rossz nevet nem választanék, az biztos (nevet).
– A gimnáziumot követően a Tanítóképző Főiskolára jártál. Tanítottál-e valaha, és mit gondolsz, előfordulhat-e még az életben, hogy elmenj egy iskolába gyerekeket tanítani?
– Röviden mindkettőre nem a válaszom. Az, hogy nem tanítottam, annak két oka volt: a DJ-karrierem éppen akkor indult el, amikor a főiskolát befejeztem. Ugyanakkor a Tanítóképző Főiskolára azért jelentkeztem, mert ott volt kizárólag művelődésszervező szak, amit úgy lehetett felvenni, hogy az ember felvette főszaknak a tanítóit. Menet közben nagyon megszerettem a zenepedagógiát, nagyon érdekes volt, de én sosem voltam kifejezetten lelkes alanya a tanítóképzésnek, és őszintén szólva nem is éreztem magam alkalmasnak arra, hogy tanítsak. Láttam a csoporttársaimat, láttam, mennyit és hogyan készülnek, mennyit tanulnak és gyakorlatilag ahogy kijöttek a főiskoláról, a diplomaosztó pillanatában már megvolt mindenük ahhoz, hogy tanítani tudjanak. Én le voltam maradva, nekem akkor kellett volna kivágni a napocskákat, meg az angyalkákat, meg minden más anyagot összerakni, és hát tudtam, hogy nem feltétlenül én vagyok az a személy, akire ennek az országnak az iskolákban szüksége van. A főiskola, pontosabban annak a tanítói része egyébként nagyon könnyen ment, köszönhetően annak is, hogy nagyon kevés fiú volt a főiskolán. Az összes gyakorlótanításon, vizsgatanításon a gyerekek tündériek voltak – mondjuk, ahogy mondtam, nekünk, fiúknak könnyebb volt, és ezzel nem a lányokat akarom megbántani, de hát volt a suliban mondjuk ezer lány és mi hárman fiúk. Amikor a gyerekek megláttak egy fiú tanárt, az egész osztály a tudásának a százszorosát kezdte adni. N kem a záró, vizsgatanításom egy negyedikes osztály volt, a téma a magyar himnusz; én voltam a felelős, hogy az az osztály megtanulja a magyar himnuszt szépen vagy nem. Ez hallás utáni daltanítás, tehát tök nehéz dolog: fogtam magam, és elxilofonoztam, elfurulyáztam nekik, de azért bonyolult dolog volt. És valószínűleg, ha egy szót sem szóltam volna, ha nem zenélek nekik, csak annyit mondok, hogy magyar himnusz, akkor is szépen megcsinálják az órát maguktól. Csodálkoztak is a vezető tanárok, meg a szakfelügyelő, akik ott voltak a vizsgán, hogy hogyan vagyok ilyen hatással a gyerekekre, én meg elhárítottam: azzal vagyok rájuk hatással, hogy fiú vagyok és örülnek nekem. Szóval jó hangulatban telt el az a három-négy év, nagyon jól éreztem magam. Nagyon sokat köszönhetek a tanítóképzőnek abból a szempontból is, hogy a művelődésszervező tanszékről elkerültem gyakorlatra a Rádió 11 nevezetű rádióhoz, ahol megszerettem az egész rádiózást. A következő évben már az egész vasárnap délutánt én csináltam egyedül, onnan mentem a Komlósi Oktatási Stúdióba. Ezzel kezdődött a médiakarrierem, az évek során szinte minden rádióban dolgoztam. Azzal pedig, hogy az MTV arca lehettem, amikor csatorna elindult itthon magyarul, egy gyerekkori álmom valósult meg, hiszen mint minden korombeli, az első parabolaantennák segítségével az MTV-n nőttem fel. Az, hogy én ennek a csatornának a műsorvezetője lehettem, talán az eddigi szakmai karrierem egyik legkiemelkedőbb állomása.
– A Te nemzedéked már lemaradt az úgynevezett Nagy Generáció lehetőségeiről, és – bocsásd meg kendőzetlen szemtelenségemet – a fiatal generációhoz sem tartozik. Hogy látod a most ötvenes éveikben járó zenészek helyzetét és jövőjét?
– Nagyon nehéz a helyzet, mert igazából ma már nem léteznek azok az utak, amelyek korábban a slágergyártásra alkalmasak voltak. Arról szoktunk beszélgetni a szakmában, hogy ha mi a zenekarunkkal, a New Level Empire-rel mondjuk 15 évvel korábban kezdtünk volna, akkor a jelenlegi rádiójátszási mutatónknak hála arénákban vagy a Puskás Stadionban játszanánk. Ez azért mondom, mert tavaly például mi voltunk a rádiókban a második (!) legtöbbet játszott zenekar Magyarországon, harmincnégyezer rádiós lejátszással. A zenekarok közül csak a Halott Pénz volt előttünk, zenészként meg, azt hiszem, Rúzsa Magdi, meg talán Lofti Begi. De hát megváltozott a világ, a rádiózás háttérbe szorult, helyette mindenféle más fórum jött elő. Ezeket a fórumokat azok a fiatal előadók uralják, akik értenek hozzá, és jól használták ki. Pontosítanék, úgy mondanám, hogy a Covid alatt jól használták ki: ha megnézed, azalatt robbant be Azahriah, Desh, Pogány Induló. Nézd meg, hogy a Covid óta hiába használják ugyanazokat az eszközöket a fiatal előadók, ekkora robbanás egyiküknek sem adatott. Ebben nyilván benne volt, hogy a Covid alatt a gyerekek otthon ültek, kiutat kerestek, hogy ne pusztuljanak bele az unalomba, és ezekben az előadókban megtalálták a szabadulást. Ez a generáció ugyanakkor borzasztóan gyorsan cseréli a kedvenceit, tehát nagyon fiatalt cserél másik nagyon fiatalra. A mostani nem gyermekarcú fiataloknak, a negyvenes-ötvenes éveiket taposó zenészeknek, akik most jönnek elő – és nem a rock, a klasszikus vagy a jazz műfajokról beszélek, hanem kifejezetten a mainstream popzenéről –, szóval nekik nagyon nehéz megtalálni az utat a közönséghez. Valahogy én azt veszem észre, hogy még az arénákat megtöltő negyvenes-ötvenes előadók is a tíz-tizenöt évvel ezelőtt megírt slágereket játsszák, ez működteti a produkciót, ők sem elmúlt néhány évben megírt dalokra támaszkodnak, az új dalaik nem tudnak sikeres utat befutni. Mindig jól mérhető a slágerek élete a lagzis zenekarok repertoárján; nézd meg, hogy az elmúlt három-négy évben, tulajdonképpen a Valmar óta, nem tudott senki klasszikus, nagy slágerrel kijönni.
– Engedj meg még egy szemtelen kérdést nekem: zenész-e a DJ?
– Ez nagyon-nagyon nehéz kérdés! Azt gondolom, nagyon sok olyan DJ van, aki kiváló zenész és maga készít magának kiváló dalokat. Azt, hogy a produceri zenekészítést zenésznek tekintjük-e, mert ugye hangmintákkal dolgozik, az lehet kérdés, de szerintem az már zenélésnek tekinthető. Amire Te gondolhatsz, az a másik csoport, akiketén „integetőknek” szoktam nevezni: ők a nevük alatt futó produkciók arcai, de ún. ghost, azaz háttérmunkával jönnek létre – ott nehezebb eldönteni, mi a valóság. Emlékezzünk csak vissza a ’80-as évek egyik népszerű előadójára, Milli Vanilli-re; még Grammy-díjat is kapott, aztán kiderült, hogy semmi közük az egészhez, egy hangot sem énekeltek, háttéremberek írták a dalokat és más énekelt, nem az előretolt sztár. Ebben az a meglepő, hogy a producerük, egy bizonyos Frank Farian nevű úriember kétszer is be tudta csapni a világot ezzel a trükkel, mert a Milli Vanilli mellett a Boney M is egyfajta tátogás volt, kirakatemberekkel, a valódi zenészek rejtve maradtak. Nagy tanár volt a pali! (Nevet.)
– Ha valaki egyáltalán nem ismeri a zenekarod, a New Level Empire munkásságát, mit javasolnál, melyik dallal, dalokkal kezdje, melyik albumot hallgassa meg, mi a legjobb módja megismerkedni Veletek?
– Ha ki kellene emelnem néhány dalt, akkor három slágerünket ajánlanám: mindenképpen benne lenne a „Last One”, amely azért is fontos, mert azzal indult a karrierünk 2014-ben. Akkor még nagyon tombolt az úgynevezett EDM (Electronic Dance Music) korszak, s szerintem mi nagyon jól kitaláltuk, hogy ezt a műfajt hogyan lehet jól csinálni Magyarországon. Ez a dal olyan jól sikerült, hogy nem is nagyon tudták itthon, hogy magyar zenekar vagyunk, hiszen angolul énekeltünk. „A Dal” című műsorban futott be a „Last One”, és vadonatúj zenekarként a döntőig meneteltünk vele. Vicces volt, mert február végén befejeződött „A Dal”, volt már huszonöt koncertünk lekötve, és volt ez az egy darab nótánk. Ültünk a zenésztársammal, Krajczár Petivel, hogy: oké van egy dal, de mit fogunk csinálni az egyórás koncerten? Akkor elkezdtünk gőzerővel albumot készíteni, feldolgozásokat csináltunk, így állt össze a program és a koncert elején, a közepén meg a végén lejátszottuk a „Last One”-t. Ezt a dalunkat mindenképpen ajánlom meghallgatásra!
Az „Újra úton” című dalt azért mondanám, mert ez is szorosan kapcsolódik a már szóba hozott Covidhoz. Elkészült az albumukra még a Covid előtt. Mentem valahova kocsival, közben hallgattam a lemezt, és azon kezdtem gondolkodni, mennyire éppen arról szól ez a dal, amit az egész Covid-helyzetről gondolok. Akkor ott, a kocsiban ülve szöget ütött a fejembe: ezt ki kellene adni kislemezként is, nem csak az album dalaként. Elkezdtünk gondolkodni azon, milyen jó lenne valakivel együtt, közös produkcióként felvenni. El is készítettük egy népszerű előadóval – nem mondom meg a nevét –, zseniális lett, de aztán az előadó kiadója visszalépett. Fölhívtam Majkát, hogy „figyelj, te ismered a Pápai Jocit, küldd már el neki ezt dalt, hátha megtetszik neki”. Visszahívott, és azt mondta: „nem, nem küldöm el, tesó, ez tetszik nekem is”. A Covid kellős közepén, pillanatok alatt írt rá egy zseniális szöveget, nagyon lelkes volt, még énekelni is akart benne. Leforgattuk a klipet és hatalmasat ment, az év legtöbbet játszott dala lett, ha jól emlékszem, tizenvalahány hétig vezette a Mahasz listát. Így ezt a dalt mindenkinek szeretettel ajánlom, hallgassa meg! Illetve még a „Belédfulladnék”-ot, mert ugye ez a legnagyobb slágerünk, amiről nem is gondoltuk, hogy ekkora siker lesz. Jómagam tehát ezzel a hárommal kezdenék, utána vannak még olyan jól sikerült darabok, mint az „Odafuthatnánk”, ami nagyon nagy kedvencem, de ez nem lett akkora sláger; vagy például a „Hallod, látod, érzed”, szerintem ez is nagyon jól megírt dal, de ez sem lett óriási siker. És ha ez mind megvan és tetszett, akkor jöhet az összes többi is! (Nevet.)
– Legyen így, hallgassuk, nézzük együtt a New Level Empire élő koncertjét július 18-án este a Széchenyi Parkban. Minden kedves Olvasónkat szeretettel várjuk!
Tóth Csaba
