Emlékkiállítás Vágfalvi Ottó születésének 100. évfordulóján
Minden születésnap különleges: azok is, amelyeken az ünnepeltek sajnos már nem lehetnek személyesen is velünk. Ám mégis ott vannak felidézett cselekedeteikben, ránk hagyott szavaikban, szokásaikban. Kiváltképp így van ez, ha alkottak, s kezük nyomát itt hagyták a világon. – Egy ilyen különleges születésnapot ünnepeltek a Kultúra Házában egybegyűltek 2025. március 25-én, a Vágfalvi Ottó festményeiből nyílt kiállítás megnyitóján.
– Nagyon sokan ismerhettük, szerethettük, tisztelhettük Vágfalvi Ottót, így nagy örömünkre szolgál, hogy ez az emlékkiállítás létrejöhetett – köszöntötte a Kultúra Háza termében a közönséget Győrfi Károlyné alpolgármester asszony. – Nagy köszönettel tartozunk ezért Vágfalvi Ottó lányának, Katinak, aki rendelkezésünkre bocsátotta a tárlat anyagát, s külön köszönöm, hogy itt van velünk Ilonka néni, a művész özvegye. De nem csak ők jöttek el a családból: négy generáció képviselteti magát ma ezen a megnyitón.
Ottó bácsi Balatonfűzfőn élt. Korábban egymást érték a kiállítások a szomszédos településeken, így nálunk, Balatonkenesén is volt tárlata Vágfalvi Ottónak. Ezért még nagyobb öröm, hogy ismét itt láthatjuk a festményeket.
A környező településeken, Balatonalmádiban is sok művész él. Köztük Fábián László grafikusművész, aki szintén állított már ki nálunk, és az idei évben visszavárjuk egy tárlatra. Most arra kérjük, nyissa meg Vágfalvi Ottó emlékkiállítását!
– Meghatottsággal és szeretettel köszöntöm a megjelenteket, mert az, hogy itt vagyunk, azt jelenti, valami okunk van, hogy eljöttünk – kezdte beszédét Fábián László. – Nagyon meglepett, amikor azzal szembesültem, hogy Ottó bácsi századik születésnapját ünnepeljük ezzel a kiállítással. Nekem ő megmaradt egy tisztes, fiatalos, joviális úriembernek, aki nagyon jó képeket festett.
Vágfalvi Ottó Szerencsen született, Sárospatakon járt gimnáziumba, s amikor elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát, akkor került ide a „szomszéd várba”, Fűzfő-Gyártelepre. Már akkor megvolt az a lakótelep, amelynek a kultúrháza ma Vágfalvi Ottó nevét viseli. S ez nem véletlenül van így: Ottó bácsi, mint a Nitrokémia alkalmazásában álló művészeti előadó, egyre inkább szerepet vállalt a kultúrház működésében. Végül, mire észbe kapott, ő lett a kultúrház igazgatója. Közben olyan szerepet is betöltött, amire ma már nem igazán tudnánk példát mondani: egyszemélyes intézménnyé vált. A kultúra és a képzőművészet környékbeli nagykövetévé. Sokan emlékszünk, hogy abban az időben egy Vágfalvi-kiállítás volt az Esemény. Aki tehette, képet is vásárolt. Aki tehette, nap mint nap találkozott, beszélgetett vele. Magam azért is köszönettel tartozom az emlékének, mert itt a környéken tőle kaptam azt a támogatást, ami a művészi pályámon elindított.
Ottó bácsi volt az, aki itt, a mi kistérségünkben a képzőművészt megtestesítette. Rászoktatta, ránevelte az embereket, hogy képet illik vásárolni, mert a szobában képnek illik lennie, s ott jó képnek illik lennie. Könnyen mondanám, hogy hát persze, ezzel ő sok képet eladott. De képet eladni csak akkor lehet, ha jó a kép.
S ezzel eljutottunk oda, hogy milyenek Ottó bácsi képei. Magamban úgy szoktam megfogalmazni: szép és csendes képek. Manapság, ha képet látunk – különösen a televízió világában –, túlfokozott színekkel találkozunk. Ezt úgy mondják, túlszaturált; a valóságnál is színesebb. Ottó bácsi képeinek csendessége azonban olyanfajta önmegtartóztatásra és önfegyelemre utal, amelyhez nagyon nagy erő kell. Mert színesen festegetni viszonylag könnyű, erre a kortárs művészek között is nagyon sok példát láthatunk. Ottó bácsinak is vannak olyan munkái, amelyeken látszik, hogy jobban eleresztette magát, színesebbek lettek, de ahhoz, hogy egy kép például szürkéből, annak ezernyi árnyalatából épüljön fel, már tudni kell a mesterséget.
Az itt kiállított művek majd’ mindegyikén láthatjuk Ottó bácsi ars poeticáját: ember nincs a képen; ha mégis találkozunk épített környezettel, az is alá van rendelve a tájnak. Megkérdeztem egyszer tőle, miért látok olyan kevés emberalakot a képein? Valami olyasmivel ütötte el, hogy neki nem kellenek oda; szerinte attól, hogy fizikailag nincs jelen az alak, attól a megjelenített táj még humán. Ott van valahol az ember, csak épp nem látjuk.
Nagyon nehéz ennyire visszafogott képeket készíteni. Aki festett már, tudja, milyen, amikor a palettán ott sorakozik tizenkét harsány szín. Csábítóak. De azt szokták mondani, hogy a színes és a tarka nem ugyanaz. A tarka inkább a vásári világra jellemző, nem a művészetre.
Ottó bácsi megtanította a környékbelieket: örüljenek, hogy itt élnek. Hogy a Balaton és környéke mennyi olyan szépséget rejt, aminek nem kell harsánynak lennie, szép a visszafogott, csendes dolog, mely szemlélődésre ösztönöz minket, s elvezet ahhoz, hogy örömünket leljük ebben a tájban.
Az ember Ottó bácsi tájképeiről azt gondolná, hogy fényképszerűek. Pedig a képek elemei Ottó bácsi fejében álltak össze a kompozícióvá, s ez jól mutatja: a művészet nem arról szól, hogy másoljuk a világot. A művész esszenciát mutat a tájról, amely ugyan nem úgy néz ki, mint a festményen – de jobban hasonlít a valóságra. Az apró fogásokról ismerszik meg a mester, aki ezeket meg meri csinálni, és meg is tudja.
