Így a nyári szünet közepén számtalan koncert, előadás, fesztivál van kinn a szabadban. Nem véletlen, a hűs nyári esték kellemes lehetőséget biztosítanak mind a zene, mind az előadásokat, tanításokat kedvelők részére. Eljátszottam a gondolattal, hogy én milyen előadást tartanék egy csendes nyári estén, a finoman fodrozódó Balaton partján. Gondolatban elképzelem, ahogy hús-vér emberek életére nézve kell szólnom valami bölcset, szépet. Biztosan vannak közöttük gondokkal és problémákkal küszködő emberek. Betegek, és természetesen pihenő, szabadságukat töltő nyaralók is. Egyedülállók és családosok éppen úgy, ahogyan gyerekek, fiatalok, vagy éppen idősek is. Mindenkit biztatok, hogy kapcsolódjon be ebbe a gondolatbeli előadásba!
Miután már remegve fent találom magam a színpadon, elkezdem mondandómat. Először is arról beszélek, hogy milyen csodás a gyöngyvirág illata tavasszal. Aztán arról, hogy a napokban mennyire elbűvölt egy rózsabokornak a látványa, amint a friss esőcseppek gyöngyöztek a megnyílt szirmokon. Nem volt gazdája. Útfélen volt. Mégis pompásan virított. Aztán azzal folytatnám, hogy milyen jó lenne, ha néha megállnánk megfigyelni a háztetőn henyélő galambokat, és elgondolkoznánk azon, hogy ezek ugyan miként laknak jól napról napra? Majd elmondanám, hogy a minap leszakadt egy gomb a ruhámról, és mivel ez a ruha a hétköznapi viseletem, úgy a gomb keresésére indultam: kihúztam a szekrényt, benéztem az ágy alá. Majd fél órába telt, de meglett, visszavarrtam és örültem. Azt is elmesélném, hogy nemrégiben a Balaton-parton sétáltam, és egyszerűen csak figyeltem a partra vetett apró kagylók, és homok sokaságát. Mindegyik más volt: egyik formás, letisztult; másik rücskös, bordázott, de mindegyik ugyanolyan különlegesen egyedi. Ennél a pontnál már
talán sokan összenéznének és zavaróan forgatnák a szemüket. Tudom, hogy a helyzet szokatlan, de csak azért is folytatnám. Elmondanám, hogy mennyire rácsodálkoztam az Alföldön utazva arra, hogy abból a nagyon aprócska, kis magból, amit tavasszal elvetettek a szántóföldön mostanra bizony többkilós görögdinnye nőtt, és az agyam hirtelen nem tudta megemészteni ezt a csodát. Azt is elmondanám, hogy mennyire szeretem nézni a gyümölcsfákat. A terebélyes lombozatot, azt, miként lesz a rügyből virág, a virágból pedig gyümölcs. A naplementékről talán órák hosszát tudnék áradozni, de idő hiányában csak éppen megvillantanám, hogy nincs annál megnyugtatóbb, mint amikor az ember kimegy az Alföld közepére és elbúcsúztatja az elmúló napot. Valamiféle összeírást tart ilyenkor az ember a lelkében, és reménységgel nyugtázza a Jóisten sok-sok ajándékát. Arról is biztosan beszélnék, hogy mennyire hátborzongató ritmussal táncolja körbe az embert a szél. Ó, igen, a szél néha olyankor simogatja meg az ember arcát, amikor könnyek csordulnak ki a szeméből. Arról is beszélnék kicsit, hogy ez mennyire jó dolog, mert ilyenkor olyan, mintha a Lélek vigasztalna.
Jobb esetben talán eddig bírnák az emberek. Kivételes esetben, ha nagyon türelmes hallgatóságról van szó, akkor csendesen végighallgatnák egy álmodozó beszédét. Naiv. Túlzottan romantikus. Álmodozó. Elvont. Fellegekben járó. Mondanák ők. Nekünk receptek kellenek, meg kész üzenet, meg valami szívet simogató, lelket emelő, megnyugtató beszéd. Ráznám a fejem. Majd megkérném őket, hogy gondolkodjunk együtt. Merthogy mostanában csodálkoztam rá arra igazán, hogy egy egyszerű názáreti próféta kétezer évvel ezelőtt hasonlóan egyszerű példákkal látta el hallgatóságát. Nem osztogatott filozófiai tételeket. Nem írt több ezer oldalas tanulmányokat. 
Nem indított egyetemi kurzusokat. Hanem újra és újra arra kérte hallgatóit, hogy járjanak nyitottabb szemmel. Hogy a mezei liliomokban és az aprócska verebekben lássák meg Isten irántuk való gondviselését, és a világ szépségét. Hozta a hétköznapi, jelentéktelenné soványodott, a rutinba keményedett ember számára már-már észrevétlen apró csodákat: szelet, fát, virágot, juhot, ajtót, madarakat, gyöngyöt, kovászt. Újra és újra a lehető legegyszerűbb illusztrációkkal mutatta be az arra fogékonyaknak Isten személyét, a világ és a pillanat szépségét. Persze el kell ismerni, hogy a csodák nagyszerűek. A tűzijáték szemet gyönyörködtető látvány, de ritka kevés haszna van, ha a didergő ember tüzet szeretne gyújtani. Ismerjük el, ilyenkor hatásosabbnak bizonyul egy gyufaszál. Szerintem mostanában gyakran hideg van a világban. Sok-sok vacogó ember kuporog a maga teremtette szűkös termek sarkaiban, és várja, hogy jöjjön a tűzijáték, a váratlan fordulat, a kitörési lehetőség, mert akkor majd minden olyan jó lesz. Én nem ígérhetem, hogy mindez jönni fog. De azt gondolom, sokkal hatásosabb lenne, ha megnyílna a szemünk a körülöttünk lévő világ egyszerűségében rejtőző számtalan üzenetre. Ha nem csak néznénk, de valóban látnánk is. Olyan gyönyörű tud lenni minden, ha nyitottak vagyunk a mindennapok apró, kicsiny csodáira. Ha készek tudunk lenni felfedezni fűben, virágban, fában, szélben, a nyugvó nap színeiben, a gyermek mosolyában, a fölöttünk szálló madár suhanásában Őt, a kis dolgok Istenét. Elvégre: nemcsak az ördög és a nehézség lakozik a részletekben, hanem a szép, a jó és az értékes dolgok is. Egyszerűen csak meg kell keresni.
Jó keresgélést!
Erzsébet nővér
