Két tanítványt látunk gyalogolni Lukács evangéliuma végén, a hét első napjának délutánján, Jeruzsálemből hazafelé. Emmausba tartanak, a fővárostól tizenegynéhány kilométerre fekvő faluba, az út legfeljebb néhány óra.
Húsvét megtörtént: a Názáreti Jézus feltámadt, Izráel Messiása diadalmaskodott a halál felett, a világ Üdvözítője legyőzte a gonoszt! A két tanítvány pedig – mintha Jézus még mindig halott lenne – szomorúan vitatkozva bandukol hazafelé gyászban, csalódásban, keserűségben és értetlenségben. Mindez rájuk zárul, önmagukban forognak és távolodnak nemcsak Jeruzsálemtől, hanem Istentől és a testvéri közösségtől is. Hiába hallották reggel az asszonyoktól ők is az örömhírt – fel se fogták, el se hitték, nem is értették.
Mi is húsvét után vagyunk. Ha nem is egy-két nappal, héttel, hanem évezreddel, nem ez számít. Hanem hogy örök úton járunk mi is, hiszen az emberlét úton-létet jelent. Vannak külső útjaink, történéseink, mik a gyermekkortól vezetnek tanulmányokon át a felnőtt munkáig, társkeresésen át a házasságig, családig. De vannak belső útjaink is, mik a szívünkben vezetnek: hitek, kötődések, kapcsolatok, vágyak, remények. Honnan jövünk és hová tartunk? Mit viszünk a lelkünkben?
A két tanítvány beszélgetése szomorú, de élénk és szenvedélyes. Sokféle csalódottság kavarog bennük. Csalódás a hitben, Jézusban: „Nem váltotta valóra reményeimet, nem adta meg, amire vágytam, ahogy vártam.” Harag önmaguk felé: „Hogy lehettem ilyen ostoba naiv, aki hitte, hogy a jó győzhet a gonosz felett, hogy Isten nekünk ad igazat.” Csalódás a közösségben: „Együtt reménykedtünk, és együtt vallottunk kudarcot, nem tudtuk megtartani egymást és a közös ügyet sem.” Harag a hatalmasságok, a fájdalmat okozó emberek felé: „Fáj, hogy kiszolgáltatott vagyok bántásuknak, önzésüknek, hatalmaskodásuknak.”
S bennük van a kérdés is: „Vajon ennek az útnak is, amin most megyünk, van-e értelme, célja, kilátása? Mindezek mellett persze a gyász magányossága az, ami beborítja őket: „Jézus testvér, Mester, igaz barát volt, s most egyedül maradtunk, elvétetett tőlünk!”
Jézus pedig egyszer csak csatlakozik hozzájuk! Útitársukká lesz, velük megy. Igen, megjelenik a feltámadott Mester, és még sincs nagy öröm, hangos és méltó ünneplés, mert még csak fel sem ismerik! Jézus mégis jön, marad és kísér.
Mert Isten akkor is ott van, itt van, ha gyakran csak utólag látjuk, hogy velünk volt a válságban, a nehéz élet-út szakaszokban. Még akkor is, mikor saját sötétségünk vakká tesz, és oly nehéz magunk mellett látni Őt. Ha sérelmeink, félelmeink, haragjaink miatt vakulunk, süketülünk, bénulunk és megdermed a szívünk.
Jézus azonban nemcsak ott van, hanem meg is szólítja őket. Nem marad néma, de nem is cseverészik mindenféléről, hanem rátapint, rákérdez a lényegre, a bennük mozgó, fájó élet-kérdésükre. Ők pedig megtorpannak.
Jézus tehát kérdez, de válaszol és gyógyít is. Szava látni tanít, egyrészt önmagunkat: Önsajnálatotok, keserűségetek valójában vakság, bezárt szívűség. Másrészt látni, érteni tanít Istent: Mózestől kezdve a prófétákon át elmagyarázza, hogy mindannak, ami történt, így kellett lennie. Pontosan nem tudjuk, mely könyveket és részeket idézett az Ószövetségből… De Ézsaiástól az 53. fejezetet biztosan.
„Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője. Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. A mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg. Az ÚR őt sújtotta mindnyájunk bűnéért. Az ÚR akarata volt az, hogy betegség törje össze. De ha fel is áldozta magát jóvátételül, mégis él. Az ÚR akarata célhoz jut vele. Igaz szolgám sokakat tesz igazzá, és ő hordozza bűneiket, hiszen önként ment a halálba, hagyta, hogy a bűnösök közé sorolják, pedig sokak vétkét vállalta magára, és közbenjárt a bűnösökért.”
Nekünk, akik már Krisztus után olvassuk, hallgatjuk a prófétát, ugye, milyen egyértelmű? „Feláldozta magát jóvátételül, mégis él. Az Úr akarata jut célhoz vele.” Mert nagypéntek nem kudarc, hanem győzelem volt! Isten Szolgájának szenvedése Isten akaratából volt, és nem pusztán az emberi gonoszság irányított.
Halála nem csőd, hanem Isten irántunk való szeretetének a története. Ezt mondja tanítványainak a feltámadott Jézus Krisztus: Szívetek bezártsága és hitetlensége az oka annak, hogy nem látjátok Isten jelenlétét és szeretetét abban, ami mögöttetek van.
Jézus velem van az úton. Közel jön, megállít, megszólít. Ha ki tudok nyílni és befogadni, behívni Őt, akkor megtörténhet az igazi felismerés és találkozás! „…megnyílt a szemük, és felismerték Őt…” Igaz, eltűnik a szemük elől, de már nincs szükség a földi szemmel való látásra, a találkozás megtörtént. Jézus élő valóság, és valóság lehet az is, amit majd Betániában ígér: „Veletek vagyok minden nap, a világ végezetéig.”
Ez az Istennel való közelség visszaindítja őket a közösségbe is. Már van erejük és örömük újranyílni a testvérek felé, adni és erősíteni. És erősödni az ő hitük és bizonyságtételük által.
Vajon nekünk van-e, lesz-e találkozásunk az élő Megváltóval? Lesz-e, van-e csendes megvallása fájdalmaknak, elengedése hamis reményeknek, felszabadulás terhek alól, megértése és elfogadása Isten akaratának? Értelmet, célt nyer-e az út, ami innen tovább visz? Meglátjuk-e Jézust, akinek értünk szenvednie kellett, és legyőzte a halált. A mi halálunkat is.
Némethné Sz. Tóth Ildikó
