Van egy terasz Kenesén, ahol árnyékos a reggel, s ahol a szellővel együtt táncoló, lenge függönyök védenek a nyári nap melegétől. Vasúti talpfa a széle, amelyen tarka növények díszlenek, és a sarokban harsány zöld banánfák levelei hajladoznak. A terasz nagy asztala körül sokan elférnek. Nyaranta gyakran megfordulnak itt a hazai zenésztársadalom kiváló képviselői, ezért kapta a Popterasznya nevet.
Ugyan interjúalanyunk ezúttal is a terasz vendége volt, rendhagyó módon mégsem a teraszon történt beszélgetést rögzítettük a lap hasábjain, hanem a Széchenyi park színpadán történt eszmecsere rövidített változatát adjuk közre. Hölgyeim és Uraim, a színpadon Zorán!
– A kérdéseket úgy állítottam össze, hogy valamennyi kapcsolódik valamelyik Zorán dalhoz, dalszöveghez. „Én még emlékszem az első dalra, amit olvasatlan dobtak el”, szól az Így is jó című dalod egyik sora. Az lenne a kérdésem, hogy tényleg emlékszel-e az első dalra?
– Nem (a rövid válasz miatt harsány nevetés a közönség soraiban). Egyenes kérdésre egyenes válasz, akarom mondani rövid kérdésre rövid válasz. De akkor egy kicsit bővebben: az első dalra nem emlékszem, de az úgy általában igaz volt, hogy nagyon sok dallal próbálkoztunk. Ezeket a dalokat az úgynevezett Sanzon-bizottságnak kellett meghallgatnia és véleményeznie. Ők döntötték el, mi az, ami mehet és mi az, ami nem. Persze, azt sohasem tudtuk meg, hogy mi miért mehet, vagy mi miért nem. A lényeg az, hogy valóban volt egy hatóság, amely ezzel foglalkozott. Nagyon felelősségteljes munka volt, hiszen karriereket döntöttek el, sokan érezhették úgy, hogy a döntések kettétörték a karrierjüket. De ez az egész már önmagában is nevetséges volt; miért is gondolta volna bárki, hogy a művészek arra figyelnek, hogy egy dal megfeleljen a bizottságnak? Természetesen mi ezen sohasem törtük a fejünket, mindent úgy csináltuk, hogy jó legyen nekünk és jó legyen a közönségnek is, ehhez tartottuk magunkat tulajdonképpen az utolsó leheletünkig, és persze addig, amíg kellett egyáltalán engedély.
– Az „Adj valamit” című dalban hangzik el, hogy „Aki megírod a munkámról, hogy miért rossz vagy jó, Adj a mércéből, mely dalra, szóra alkalmazható!”. Volt-e valaha olyan megjelent kritika, írás, amely akár pozitív, akár negatív értelemben még hosszú évek múltán is megmaradt benned?
– Van egy, amire a mai napig jól emlékszem, pedig elég korán, a pályafutásom első szakaszában hangzott el. Biztos vagyok benne, meg fogják érteni, hogy miért maradt meg bennem annyira. Egy olyan koncertről írt valaki kritikát, amelyről mi úgy éreztük, hogy életünk egyik legjobb előadása volt. Ehhez képest a kritika csak arról szólt, hogy nekem kissé saras volt a cipőm (nevetés) és ez olyan mély nyomot hagyott a kritikusban, hogy a többi részlettel nem is foglalkozott; azt megírta, hogy akinek saras a cipője az ne menjen színpadra! Egyébként ebben igaza volt, csak hát hogy ezzel elintézze az egész művészi teljesítményünket, nos ez azért talán egy kicsit túlzás volt.
– Az „Amikor elmentél tőlem” a szakítás fájdalmas napjait, heteit, hónapjait mutatja be. Kaptál-e valaha visszajelzést a közönségtől, hogy köszönöm, hasonlókat éltem át, és ez a dal bizony sokat segített a nehéz időszakban?
– Azt hiszem, ilyen gyógykezelési szintig nem jutottunk el soha (nevetés), kár érte. Lehet, hogy jobb lett volna, ha sikeredik. Végső soron, akár ha fent vagyunk a színpadon, akár lemezeket készítünk a stúdióban, soha nem tudjuk előre megmondani, kire milyen hatással lesz a produktum. Az ember azt a hatást próbálja visszaadni a színpadon és a stúdióban is, amikor elénekli az adott dalt, ami éppen akkor érte vagy éppen a közelmúltban, az előző napokban. Egyébként ez az „Amikor elmentél tőlem, majdnem meghaltam” kimondottan vicces dal, tehát ennek egy mondata vagy szava sem egy az egyben értelmezhető. Azt nagyon sokszor el szoktam mondani, hogy Dusán szövegei mindig tartalmaznak valamilyen fajta csavart, mindig van valami hátsó gondolata. Persze, ha erről őt megkérdeztem volna, úgyis letagadja, hogy bármi más célja lett volna a szöveggel.
– Az „Egészen egyszerű dal”-ban énekled, hogy „hibáztam néha akkor is, ha igazam volt”. Te mérnökember vagy, a műszaki egyetemre jártál, végül mégis egy kreatív műfajt, a zenészséget választottad. Hogyan készül, hogyan próbál a koncertekre egy mérnökember és zenekarvezetőként mennyire vagy szigorú a bohém zenésztársakkal szemben?
– Egyrészt nem vagyok annyira borzasztóan precíz, kicsit gépiessé is tenné az embert, ha annyira precíz lenne, másrészt nagyon jól elvagyok azzal a tudattal, hogy két és fél esztendő után abbahagytam a műszaki egyetemet. Most nem tudom, mennyi idő elvégezni, akkoriban ötéves volt a képzés, és én pont a felénél távoztam onnan. Tiszta lelkiismerettel jöttem el, mert úgy hagytam ott az egyetemet, hogy egyszer sem buktam meg. De azt azért fontos elmondanom: egész gyerekkoromban arra készültem, hogy villamosmérnök leszek; azt persze nem fogalmaztam meg pontosan az elején, hogy éppen villamosmérnök, de nagyon érdekeltek a technikai kütyük. Dusánnal még saját villanyvonatot is építettünk magunknak, mármint abból a szempontból sajátot, hogy mi tekercseltük a villanymotor megfelelő alkatrészeire a zománc szigetelésű drótot és nagyon élveztük ezt az egészet. Akkoriban azt gondoltam még, hogy a zene majd csak a szórakozás lesz, az igazi hivatásom a technika iránti szeretetem. Hát, mint a mellékelt ábra mutatja, fordítva történt!
– A Kólóban csendül fel, hogy „Legyen vendég asztalomnál, Legyen nála jó nagy kanál, Édesanyám tanította, amit beletöltök.” Ez akár szólhatna Rólad is? Mennyire vagy ügyes a konyhában, főzöl-e, van-e bármilyen specialitásod, amit a hozzád érkező vendégnek muszáj megkóstolnia?
– Nem tudok főzni, na jó, rántotta a maximum, ami tőlem telik. Ezt nem nevezném specialitásnak, és annál azért jobb vendéglátó vagyok, hogy rákényszerítsem bárkire is az én rántottámat! Lehet, hogy azért is alakult így – mármint, hogy nem főzök –, mert a mamám rettenetesen jól főzött. Nagy szerencsénk, hogy ennek ellenére nem lettünk „guruló”, duci gyerekek. A papa is nagyon jól főzött egyébként, egyszóval én egy olyan családban nőttem föl, ahol jó ételeket lehetett enni. Talán ez hozzásegített ahhoz, hogy ne együk degeszre magunkat: miután ez is finom volt, meg az is finom volt, mi mindent megkóstoltunk, de mindezt mértékkel tettük.
– Balatonkenese focicsapata a harmadik helyen végzett a bajnokságban, amihez ezúton is gratulálunk a fiúknak! A „Mi kéne még” című dalban hallható, hogy „Sok futballmeccs, meg vetélkedő, nagyon kéne még, hogy legyen, amit önfeledten élvezhet a nép”. Felkértek-e Téged valaha zsűritagnak zenei vetélkedőbe, de ha nemmel kell válaszolj, akkor is érdekelne, hogy elvállaltál volna egy esetleges felkérést?
– Felkértek és nem vállaltam el (nevetés). De nem akarom ennyivel elintézni persze. Valahogy én sosem éreztem azt – sok kollégámmal ellentétben –, hogy annyira értenék a szakmámhoz, értem ez alatt az énektudás, a hangképzés tudományát, hogy én véleményt mondhassak a kollégáimról. Tehát én ezt valamilyen fokon elutasítottam magamban, ráadásul belegondoltam, milyen lenne, ha én énekelnék és a kollégák mondanának véleményt. Persze lehet vacakul énekelni és sok minden mást vacakul csinálni, de azt gondolom, hogy sok jó és tehetséges zenészt adtak ezek a műsorok. Jómagam nem tartoztam azok közé, akik élből lecikizték volna a kezdő előadókat. Sok műsor bebizonyította, hogy a kezdetekkor hallott hang vagy éneklési stílus hová fejlődött a műsor végére, és hogy egészen csodálatos énekesek jöttek elő a semmiből.
– A „Te majd kézen fogsz és hazavezetsz” eredetileg Kern András lemezére készült. A dal érdekessége, hogy nem csak a zenét, de a szöveget is Presser Gábor írta.
– Így van, ezt én is mindig el szoktam mondani a koncerteken, hogy ez a dal azok közé a ritkaságok közé tartozik, ahol a zeneszerző és a szövegíró ugyanaz a személy.
– Én azt szeretném megkérdezni, hogy hogyan került ez a dal a Te repertoárodba?
– Úgy, hogy Kern András elég sokszor vendége az én műsoraimnak és ennek következtében sokszor énekeltük együtt, duettként. Kiosztottuk a sorokat, versszakokat egymás között. De én annyira megszerettem ezt dalt, hogy azt gondoltam, nem muszáj, hogy az Andris jelen legyen; ha éppen nem ér rá, és ez nem teszi lehetővé, hogy meghívjam vendégnek – eléneklem én egyedül. Úgyhogy „elhappoltam” tőle az ő versszakait, mondatait, sorait. Ez nagyon jó dal és mindig kacérkodom azzal a gondolattal, hogy egyszer úgy konferáljam föl: a világirodalom egyik legszebb szerelmes dala (taps). Mert olyan sorok vannak benne, amik olyan magától értetődőnek tűnnek, de mégis nagyon mély gondolatok: például, a „hogyha elhagysz engem meghalok” … Azt gondolom, egy ilyen vallomás nem mindenkinek adatik meg…
– Az Üzenet című dalban…
– Jaj, azt nagyon régen nem énekeltük! De ha elhangzik ma este, annak nagyon örülök, mert akkor életben tartjátok ezt a dalt. Nagyon szeretem Leonard Cohent – sajnos már nem él –, több dalát is énekeltem az évek, évtizedek során. Egyszer elkaptam egy mondatát, amit egy koncerten mondott: Köszönöm Önöknek – mondta a közönségnek –, hogy életben tartják a dalaimat!
– Szóval az Üzenet című dalban a fiatal generációkhoz szólsz Dusánnal együtt. Te mennyire vagy nosztalgikus alkat?
– Azt hiszem, semennyire. Normálisan kezelem a múltat, vagy legalábbis úgy érzem, hogy normálisan kezelem. Nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget annak, mi volt, meg de jó volt, hanem csak úgy, hogy mindaz kellett, ami volt, ahhoz, hogy az legyen, ami van.
– Amikor a „Vasárnap délután” című dalt próbáltuk barátaimmal egy álmos csütörtöki napon, a dalt játszva azonnal vasárnap délutáni hangulatba kerültünk a dal és szöveg tökéletes harmóniája révén. Dusán és Presser Gábor közel 100 dalt írt Neked. Anélkül, hogy intim részleteket árulnál el nekünk, mennyi a Dusán által írt szövegek valóságtartalma és mennyi a költői képzelet szüleménye?
– Nem lehet, hogy Te már hallottad az ezzel kapcsolatos válaszomat? Mert ennek története van. Nevezetesen az, hogy az alkotás folyamatának, a dalok megírásának nagyon sokféle módja van. Egyszerláttam egy órákon át tartó Beatles werkfilmet: bekapcsoltak egy kamerát, és végigvárták, hogy lemegy az első nap próbája, meg a követkető napé és így tovább. Egyszerűen megdöbbentett, mennyire hasonló módon működünk mi is ezekben az ihletett pillanatokban, meg nyilván más is a világon bárhol, amikor közösen születik egy dal. Valaki hoz egy témát, egy mondatot, egy dallamot, a másik rácsatlakozik, mert az, aki az első témát hozta, megállt, nem tudta folytatni. De akinek, vagy akiknek eljátszotta, azoknak mégiscsak eszébe jutott valami. Ha egy csapatba tartoznak, annyira ismerik egymás gondolatait, egymás hangulatait, hogy képesek hasonló hangulatban folytatni azt az egy mondatot, és így összeáll a dal. Pedig azt is gondolhatnánk, hogy pont a zeneszerzés nem csapatmunka, hanem hazamegy valaki és addig vívódik, amíg kész nem lesz a mű. Persze lehet, hogy csak ő hiszi azt, hogy készen van, mert aztán el kell vinni a próbára és ott lehet, hogy a többiek szétszedik, azt mondják, ez se jó, meg az se jó. De mindegy, ezek folyamatok. Az a lényeg, hogy produktív legyen, tehát hogy haszna legyen annak, hogyha a többiek beleszólnak. Nekem a Beatles film is azt mutatta meg: fontos, hogy a csapat tagjai egyívásúak legyenek, és ne valami homlokegyenesen mást kelljen a folytatáshoz kitalálni. Nálunk egy kicsit másképp működik, hadd mondjak egy példát: a Kóló című dalt emlegetted korábban, amit szinte mindig eljátszunk, általában a koncert végén, a slusszpoénok között, ahogy ezt szakmailag mondani szoktuk. Elmesélem, hogy született a dal. Fent voltunk nálam, a lakásomban hárman, Pici, Dusán és én. Gábor leült a zongorához és játszotta, ami éppen eszébe jutott. Dusán egyszer csak azt mondta: van itt egy szöveg, három vagy négy éves, a fiók mélyén találta. Gábor elé tette, aki szinte azonnal elkezdte énekelni az első sort, „Amott jöttem én a földre”. Ez mutatja a tehetség netovábbját; Pici életében először látta a szöveget és az megadta neki azt a ritmikát, azt a hangulatot, amitől a zeneszerző alkotni kezd. Azt hiszem, nyugodtan említhetem őt, mint nagybetűs Zeneszerzőt, aki azonnal játszotta azt a dallamot, ami később a dal lett. Hát ezek az úgynevezett ihletett pillanatok.
– Az utolsó kérdésem…
– …Várjál, várjál, még mielőtt elmondanád az utolsó kérdést! Szóba került, hogy Dusán mire gondol szövegírás közben, és mindig is foglalkoztat az a kis… nem is tudom, hogy mondjam… mondjuk kis elégedetlenség, hogy nagyon sokan félreértik az a sort: „a szerelemnek múlnia kell”. Félreértik, mert azt gondolják, ez egyszerűen egy kijelentés, és a szerelem úgyis előbb-utóbb eltűnik. De nem így van. Csak végig kell hallgatni a dalt, s kiderül, hogy arról szól: az emberi természet egyik alapvető tulajdonsága, hogy csak akkor tudja igazán értékelni a jót, ha elmúlik. Nagyon ritka az a jó természetű ember, aki külön megünnepli azt az eseményt, ha valami jó történt vele. Fontos, hogy ne felejtsem el a szép pillanatot, hogy megjegyezzem. Dusán azért írta azt, hogy „a szerelemnek múlnia kell”, hogy rádöbbentsen minket erre.
– Köszönjük, hogy elmondtad! Tehát az utolsó kérdés. A „Szép holnap” című dalban van egy gyönyörű kívánság: „szeretném hinni azt, hogy rád majd szép holnap vár”. Hogy látod, milyen holnap vár a gyerekeinkre, az unokáinkra?
– Szép holnap. Persze, Dusán sem azt írta meg, hogy biztos benne, de reméljük, hogy szép lesz a holnap, és ez a remény sosem hal meg. Az optimizmus szükséges és előfeltétele annak, hogy bármi jó szülessen a világban. Ha elvesztjük ezt a hitet magunkban, akkor nehezen tudunk értéket produkálni…
Tóth Csaba
