Karácsonyi emlék (1959)
Ahogy tovaszáguldanak felettem az évek, álmaimban egyre gyakrabban visszatérnek a kisgyermekként átélt karácsonyesték szép emlékei. Szegények voltunk, ám az egymás iránt érzett szeretet mindörökre feledhetetlenné varázsolta kis családunknak azokat a csodálatos estéket.
Akkor még nem nagyon értettem a felnőttek világát, de kisgyermekként is megéreztem: a karácsonyi ünnepek közeledtével sokkal együttérzőbbé váltak az emberek egymás iránt.
Azokban az években a titokban megtartott, az éjszakában zajló disznóölések még szorosabbá tették a rokonok összetartását, így kerülve ki a kötelező beszolgáltatásokat. Természetesen már a háború utáni időkben is voltak jobb- és kevésbé jómódú családok, de karácsony előtt mindez nem számított. Minden szegény rokonnak, szomszédnak jutott belőle bőségesen a karácsonyi asztalára.
Édesanyám, aki cukrászként is dolgozott, saját kezűleg készítette el a különböző színű és ízű szaloncukrokat, az enyhén színezett habcsókokat és a különböző figurákat. Ahogy elkészült velük, még aznap este az összes kikockázott cukorkát apró ezüstpapírkákba csomagoltuk, és Anyával közösen elrejtettük a kamránkban tartott befőttesüvegek mögé. Erről csak mi ketten tudtunk.
– Ez a mi közös titkunk – suttogta mosolyogva. – Apának is meglepetés lesz – tette aztán hozzá szerényen. – Mi meg majd holnap folytatjuk – nézett rám, miközben kezével kedvesen simogatta az arcomat. – Most pedig fürdés és irány az ágy, kisfiam! – mondta végül határozottan.
Fürdés után a szobába kísért, majd a szokásos jóéjtpuszi után gondosan megigazgatta takarómat. Aztán visszatért a konyhába. Néhány pillanatig még hallani véltem, amint karácsonyi dalokat dudorászik odaát, s talán a varrógépet is elindította – de ebben már nem voltam biztos, mert az álomtündérek hamarosan mély álomba ringattak.
Mire másnap felébredtem, apám már újra munkába ment. Tizenkét órás műszakban dolgozott a vasútnál, Fehérváron; azt üzente, hogy estére, a gyertyagyújtásra ő is hazaér. Szavait Anya tolmácsolta, miközben már a konyhában sürgölődött. A sparheltben vígan táncoltak a fahasábok lángjai, az asztalon ott gőzölgött bögrémben a frissen készült kakaóm.
– No, kialudtad magad rendesen? – kérdezte mosolyogva, majd magához ölelt. – Igazság szerint ma már minden főzéssel, sütéssel végeznem kell, délután pedig a még el nem készült krémes sütemények is várnak ránk.
Miközben a forró kakaómat kortyolgatva a kisszékemen üldögéltem, alaposan körbenéztem Anya birodalmában. A sparhelten gőzölgő fazekakat láttam, a sütőben ott pirult a töltött dagadó; az asztalon kövérre hízott kacsa várt a sorára, míg mellette ugyancsak konyhakész pontyszeletek, s a halászlé alapjához szükséges halfejek, keszegek.
– Na, kicsim – nézett rám Anya hamiskás mosollyal –, most felsorolom, mihez kérem a segítséged. Először is lapátold le a járdákról a havat – igaz, Apa már hajnalban letakarította, de azóta megint lehullott vagy fél méter. Vigyél az állatoknak forró vizet, mert valószínűleg ismét befagytak az itatók. Ha ezzel végeztél, kérlek, aggass fel a lugasra és a gyümölcsfák ágaira néhány fagyúgombócot, hadd legyen szép karácsonyuk a madaraknak is ebben a zord időben!
Miután odakint mindennel végeztem, siettem vissza a jó meleg konyhába. Kisszékemen üldögélve némán csodáltam, amint Anya kipirult arccal passzírozza át a már megfőzött haldarabokat, az alaplé elkészítéséhez.
De én igazából a sütemények készítésének kezdetére vártam, jól emlékezvén az előző évek fenséges illataira, ízeire. Akkoriban vidéken a süteményekhez szinte mindenki disznóhájat használt – ezért hívták őket köznyelven hájastésztának. Szülőfalumban a legnépszerűbb és legismertebb a krémeslepény volt, a képviselőfánk és az úgynevezett kráfli. Ezen kívül sütöttek még mákos és diós töltelékű kalácsot is, de ezek általában már karácsony eljövetele előtt egy-két nappal elkészültek, a töltött káposztával együtt.
Az idő telt, a délután kavargott, mint egy álom. Úgy, ahogyan csak akkor tud, mikor az ember még gyerek. – Egy gyors ebédet követően Anya pillanatok alatt átvarázsolta főzőkonyháját cukrászüzemmé – s végre elérkezett az általam oly várva várt pillanat: a süteménysütés ideje.
A karácsony nekem mindig a családról, az együtt töltött időről, s természetesen a szeretetről szólt, de én már ilyenkor délután olyan boldog voltam, mint este, amikor Apával és Anyával hármasban végre meggyújtottuk a karácsonyfán a gyertyákat.
Id. M.S.
