„1956, TE CSILLAG” – Méltóképpen emlékeztünk az 1956-os forradalom és szabadságharc 69. évfordulóján. Köszönjük, hogy sokan tartották fontosnak a közös ünneplést!
Köszönjük a közreműködőknek a színvonalas műsort: a Balatonkenesei Pilinszky János Általános Iskola diákjainak Szente Judit tanárnő vezetésével, Dávid Roland énekesnek és a Petőfi Színház művészének, Gaál Attila Csabának.
Ünnepi köszöntőt Ambrus Gábor polgármester mondott, aki felidézte a történelmi időszakot. Külön is szólt a fiatalokhoz, akik előtt példaként állhatnak az 56-os események, a hősiesség és bátorság, valamint a tiszta, magyar lelkületű, szívből jövő odaadás érzete.
Kedves Keneseiek, Tisztelt Emlékezők!
Nehéz megszólalni iskolásaink felemelő műsora után. A hazaszeretet olyan példáját jelenítették meg nekünk, amelyben a szívből jövő odaadás érződött. A becsületes, tiszta lelkű magyar fiatalok őszinte megnyilvánulása volt. Gratulálok mindehez, büszke vagyok rátok!
15 nap dicsőséges tettei és annak tragikus következményeire emlékezünk ma.
Melyik van nagyobb hatással a ma emberére, a tettek, vagy a következmények?
Forradalom volt, vagy szabadságharc?
Sokat kell nekem is utána olvasni az eseményeknek, hiszen az iskolákban a rendszerváltás után is nagyon óvatosan érintették az 56-os eseményeket. Történészek is, tanárok is sokszor azt mondták, ilyen távlatból, mármint pár évtized, nehéz objektíven látni az eseményeket… Ma is szinte csak az akkor az eseményekben résztvevők beszámolóira támaszkodhatunk. Hiszen az utána következő évtizedek a történelem meghamisításáról és az ellenforradalmi narratívájáról szóltak. Tudjuk, hogy ebben nem mindenki vett részt önként. Sok tanárt, közéleti személyiséget komoly zsarolással fenyegetéssel vettek rá, hogy a politikai korrektség jegyében tanítson, nyilatkozzon meg.
De az események idején sem volt minden kristály tiszta, hogy most kommunizmust buktatnak, diktatúrát buktatnak, vagy kommunista diktatúrát buktatnak.
Elég csak 1956 október 23.-áról szóló hivatalos weboldalon a visszaemlékezéseket elolvasni, onnan idéznék egy akkor 31 éves újságírótól:
„ Végül is fél négy tájékán odaértünk a Kossuth térre. Szemben álltam azzal a balkonnal, ahol aztán Nagy Imre beszélt. Míg ott vártunk, különböző hírek jöttek, és mind több és több ember. Körülöttem munkásfiatalok álltak. Egyszerre csak meggyújtották a piros csillagot a Parlament kupolájának csúcsán. A nép elkezdett ordítani, hogy oltsák el. Egyszer csak megjelent Nagy Imre, és elkezdett beszélni. Úgy kezdte, hogy: „Elvtársak!” Amire borzalmas tiltakozó ordítás lett a válasz, ami őt nagyon megszeppentette, és meg is állt egy pillanatra. A beszédét alig lehetett hallani, én is, aki az erkélytől alig harminc méterre álltam, csak azt értettem belőle, hogy majd át fog menni a pártközpontba. Furcsa feszültség volt a levegőben. Azt éreztem, hogy bent az emberek félnek, aminek az egyik jele az volt, hogy eloltották a piros csillagot.”
Kedves Fiatalok, akár 48-ra tekintünk, akár 56-ra, a fiatalok voltak az események motorjai és legfőbb áldozatai. Tiszta lelkű fiatalok. Akikben nem volt politikai számítás, nem a kommunista párton vagy a többi ellenzéki de szintén a kommunista/szocialista gondolkodásmóddal rendelkező pártok viszályaiból jöttek a budapesti utcákra.
Ahogy akkor, most is, ti vagytok a leg lelkesebbek és a jövőnk számára nélkülözhetetlenek! TI vagytok a jövő! Legyetek bátrak és legyetek okosak is egyben! Nekünk az a felelősségünk, hogy támogassunk titeket, de segítsünk és figyeljünk is, ha netán tévútra akarnak vinni benneteket. A világ most is veszélyes. A kommunista szemlélet, az eseményeket követő véleménydiktatúra, ma is jelen van a mindennapjainkban. A különbség az, hogy a ma embere, fiatalok és idősek egyaránt, nem éltek meg az akkor még húsbavágóan fájdalmas emlékű háborút és az azzal járó nélkülözést. Nem vagyunk tisztában egy háború következményeivel. Hála Istennek nem tudjuk itt Magyarországon és a nyugati államokban élők sem tapasztalták meg ezeket a következményeket. Az a kötelességünk, hogy tegyünk érte, hogy maradjon is így.
A kommunista véleménydiktatúra akkoriban társadalmi kategóriákra bontva elemezte a véleményeket a megtorlások, koncepciósperek, kivégzések kapcsán. Ehhez kapcsolódóan a diktatúra egyik ékes példájából idéznék, melyek Kádár János, az úgynevezett „legvidámabb barakk” pártfőtitkárának szavai, egy ilyen elemzéshez:
„A munkásság helyeselte a Legfelsőbb Bíróság döntését, ők azok, akik esetleg súlyosabbakat követeltek volna. Az ítélet szerintük segítette az ellenséges erőkkel szembeni harcot, valamint megerősítette a párt és a kormány iránti bizalmat. Természetesen a kisparasztok hasonló álláspontot képviseltek, míg a középparasztság elhamarkodottnak vélte azt, és sajnálkozott a kivégzettek felett. A jelentések szerint az értelmiség inkább hallgatott, nem foglalt nyíltan állást (természetesen a kommunistákat kivéve), de később egy-két „ellenséges” megnyilvánulást rögzítenek. Kádár ekképp fogalmazott a KB ülésén: „a magyar közvélemény egy része helyeselte, […] találkoztunk haladó munkás, meg parasztvéleménnyel, sőt értelmiségivel is, s ez is fontos. […] Volt egy igen jelentős rétege a magyar társadalomnak, amely mint az élet normális eseményét egyszerűen tudomásul vették, mint […] az ellenforradalommal való leszámolás magától értetődő aktusát, és vannak, akik helytelenítik”. Majd azzal zárja a köz véleményét ismertető beszédét, hogy: „a legfontosabb, hogy nyíltan ellenséges véleménnyel senki sem lépett fel, mert „ha vannak is, akik helytelenítik, azok nagyon-nagyon erős kisebbségben vannak, és a közvélemény olyan, hogy nem engedi meg nekik, hogy nyíltan fellépjenek. Nem mi, vagy a sarki rendőr, hanem a közvélemény”.
Évtizedek teltek ennek jegyében. Tavaly a fizikai fenyítésről beszéltem, ez a lelki, vagy intelektuális fenyítés ékes példája, A kettő együttes hatása borzalmas volt.
Ezt akarta lerázni magáról a Magyar Nép 1956-ban és ezt a szándékot, a szuverenitás vágyát tiporta el a szovjet hadsereg, magyar kommunisták asszisztálásával.
Azok a hősök akik az életüket, szabadságukat áldozták fel ebben a megtorlásban. Megölték, vagy megnyomorították, megtörték őket. Nehéz ennyi borzalomról úgy beszélni, hogy ünnepeljünk, szívesebben mondom, hogy emlékezzünk. Emlékezzünk ma és mindörökké!
Itt a lyukas lobogó, 56 erős és nélkülözhetetlen jelképe alatt, hadd zárjam gondolataimat egy Wass Albert vers néhány sorával:
A láthatatlan lobogó
Konok hűséggel hordozom
az úttalan bozótokon.
Seb a vállam és seb a markom,
de fogom, viszem és megtartom.
S fogcsikorgatva hirdetem:
nem ért véget a küzdelem!
Mert valami még megmaradt.
Görcs zsibbasztja a markomat,
de markomban még itt a Szó:
a láthatatlan lobogó!
Ereklyém. Kincsem. Fegyverem.
Magosra tartom s lengetem!
Gloria Victis!
Dicsőség a legyőzötteknek!
Köszönöm a figyelmet!
Fotók: Hegedüs-Vági Ilona
