- január 12-én, a mínusz 42 fokos orosz télben indult meg az a szovjet offenzíva, amely a magyar hadtörténet legnagyobb veszteségéhez vezetett. A 2. magyar hadsereg tragédiája előtt hajtottak fejet a megemlékezők január 18-án a református templom kertjében.
Perelj, Uram, a velem perlőkkel, harcolj az ellenem harcolókkal!
Ragadj pajzsot és vértet, és siess segítségemre!
Végy elő lándzsát és csatabárdot üldözőim ellen!
Szólj így hozzám: én megsegítlek téged.
Én pedig ujjongok az Úrnak, és örvendezek szabadításának,
Mert megmented az elesetteket az erőszakostól,
az elesetteket és a szegényt a fosztogatótól.
Ujjongjanak, örüljenek, akik igazamat kívánják!
Beszéljék mindenkor, hogy nagy az Úr!
– idézte Németh Péter lelkész a 35. zsoltárt.
„Aki emlékezik, az ítélkezik is” – mondta beszédében Szente Judit tanárnő, Örkény Istvánt, a Don-kanyart munkaszolgálatosként megjárt írónkat idézve. Kiemelte: a katonák 2000 kilométerre az otthonuktól, elégtelen felszereléssel, nyári ruházatban és papírtalpú bakancsokban próbáltak helytállni a felfoghatatlan túlerővel szemben.
A Hadtörténeti Múzeum listája alapján Balatonkenese is súlyos árat fizetett: a legidősebb helyi áldozat mindössze 41 éves volt, a többség azonban a 21-25 éves korosztályból került ki. Fiatal életek, családapák, tisztek és munkaszolgálatosok vesztek oda egy olyan háborúban, amelynek végkimenetelét akkor még nem láthatták.
„A magyar nép elképesztő kitartása ott volt abban a 200 ezer emberben” – hangzott el a beszédben. Az emlékezés célja nem a múlt megszépítése, hanem a hősök előtti tiszteletadás, hogy az ő értelmetlennek tűnő haláluk a mi emlékezetünkben kapjon méltó értelmet.
